október 4., péntek

Amikor reggel Blair felkelt, egy pillanatig azt hitte, hogy otthon van. Tényleg csak a másodperc törtrészéig, de ez pont elég volt neki arra, hogy mikor tudatosul benne, hogy nem, kissé elkeseredetten és lecsigázottan mászott ki az ágyából. Kilépett az ajtaján, és meglepődve konstatálta, hogy Russel teljesen éberen üldögél a hálószobája ajtaja mellett.
 - Szia- köszönt rá a fiú, mikor észrevette.
 - Jó reggelt- túrt a hajába esetlenül a lány.- Mennyi az idő?
 - Fél tizenegy- felelte magától értetődően Russel.
 - Uhhh.. ennyit aludtam?
 - Nem.. Csak tudod, itt egy nap egész pontosan 21 óra. Ezért tűnhet többnek.
 - 21 óra?- nézett rá döbbenten a lány.- Akkor gyakorlatilag a nap felét végigaludtam??
 - Nagyjából. De ne gond. Csak meg kell szoknod, hogy nyolckor kelünk.

 - Ahhoz mikor kell lefeküdni?

 - Nyolckor. Vagy kilenckor. Attől függ, hogy mennyit szeretnél aludni. 

 - Sokat. Nagyon sokat.

 - Akkor nyolc. 

 - Nem azt mondtad véletlen tegnap este, hogyvan valamid számomra?

 - De, valóban van. Oda is adnám, de nem szeretnél előtte esetleg átöltözni?- kérdezte a fiú arra utalva, hogy a lányon még a tegnap kapott, térdig érő szövetruha van. 

 - Ja, de... Kellene..- piszkálta zavartan a haját Blair, azután eltűnt a fürdőszobában. 

Öt perc elteltével kilépett a fürdőből, maga köré tekert törölközővel. A fiú érdeklődve figyelte, de nem szólt semmit. Blair a hálószobában lévő szekrényben talált magának egy fekete farmert, és egy bő, szürke szövetinget. (Mármint nyilván többet is talált, de ezt vette fel.)

 - Készen vagy?- nézett rá felvont szemöldökkel Russel. 

 - Igen. 

 - Tessék- nyújtott felé egy egészen könyv alakú dolgot. A lány elkezdte lehámozni róla a csomagolást, és mikor meglátta, hogy mi az, elállt a szava. 

 - Russel..- pislogott hatalmasakat a fiú felé.- Ez... Ez komoly?- kérdezte suttogva.

 - Igen- suttogta és állítását  megerősítette egy bólintással is. 

 - Úristen- készült Blair visszafolytani kitörni készülő sikolyát.- Köszönöm. De hogyan? És..

 - Csak megvan. Oké?

 - Köszönöm. Isten vagy!!- áradozott a lány.

 - Hát igen... -dőlt hátra a székében Russel.- Csodálatos vagyok- egy pillanatig némán néztek egymás szemébe, aztán egyszerre tört ki belőlük a nevetés. 

  - Tényleg köszönöm- mosolygott rá a lány. 

A dédnagymamája naplója volt