Kedd- délután

A délelőtti bejelentés alapján kettőkor megkezdődött az ítélethirdetés. A teremben már ott ült a bírónő, és a tanácskozók is a helyükön ültek már, sőt, páran a "közönségből" is helyet foglaltak. Blair előrebattyogott, a legelső sorba, leült a helyére, és a lábát lógatva, nem kicsit izgulva várt az ítélethozatalra. Titokban reménykedett, hogy a fiúnak nincs igaza, hogy nem kell itthagynia az otthonát; reménykedett, hogy a legrosszabb, ami történhet, az az, hogy javító-nevelőintézetbe küldik pár hónapra.

De semmit sem tudhatott, amíg ki nem hirdették.

 - Figyelem, figyelem!!!- kopogott a mikrofonba a közvetítő nő.- A bírónő és a tanács meghozták döntésüket. 

 - Jó napot!- szólt nyugodt hangon a mikrofonjába a bíró.- Döntésre jutottunk a  Frewen- üggyel kapcsolatban. Megkérem a vádlottat, hogy álljon fel. A tanáccsal úgy döntöttünk, hogy a vádlott, vagyis Blair Jessica Frewen- a lány füleiben dobogott a vér, szemei könnyekben úsztak- bűnös- mondta ki a végső szót a bíró, Blair arcán pedig végigfolyt egy könnycsepp.- Büntetése 1-3 év kötelező munka a Xivantos úrállomáson. Felügyelője, azaz őre az út során, valamint napi 22 órában Russel Heavens lesz. A vádlott holnap délután ötkor fog elindulni az űrállomásra, és 1, legfeljebb 3 éven belül hazajut. 

 - Köszönjük, bírónő. Az ítélethirdetésnek vége- mondta a közvetítő, mintegy végszóként, mire mindenki elkezdett mozgolódni. Blair tehetetlenül ült a helyén, szemeiből folytak a könnyek. 

Aztán eszébe jutott, amit mondtak. A felügyelője Russel Heavens lesz. 

 - De ki az a Russel Heavens?- gondolkodott hangosan. 

 - Én vagyok- ült le mellé valaki. Blair felkapta a fejét. Ismerős volt neki a hang, csak épp azt nem tudta, hogy honnan. Jobbra fordította a fejét, és meglátta a hang tulajdonosát. A fiút, akinek nekiment a folyosón.

 - Tényleg?- húzta fel a szemöldökét.

 - Igen. Több, mint valószínű, hogy tudom a nevem- mondta mosolyogva.

 - Akkor te leszel az "őröm"?- ráncolta a szemöldökét.

 - Pontosan- bólintott Russel.

 - Csodás- motyogta Blair, miközben tüzetesebben megvizsgálta a fiú arcát. A szemei sokkal kipihentebbek voltak, és a haja se volt kócos. Pedig úgy jobban állt neki. 

 - Ne már. Nem lesz olyan rossz, mint képzeled. Legfeljebb beosztanak kutatómunkára, aztán azzal elleszel egy évig. 

 - Honnan tudod?

 - Onnan, hogy én kint dolgozok lassan két éve. 

 - És téged is beosztottak kutatni?

 - Dehogy. A férfiakat katonai munkára osztják be. A nőket kutatni- ez érdekelte a lányt.

 - Mindenkit? 

 - Igen.

 - Hát.. Oké.. De... Miért dolgozol ott? 

 - Apám miatt. Ő azt akarta, hogy legyek katona. Ezért az lettem. Ennyire egyszerű.

 - És te mi akartál lenni? Igazából?

 - Semmi- felelte egyszerűen.

 - Mindenki akart lenni valami. 

 - Én nem.

 - Dehogyneem!! Biztos volt valami!

 - Na, jó, tényleg volt. De gyerekes hülyeség. 

 - Mondd már!!- nyagatta.

 - Jó. Orvos akartam lenni. Csak aztán megtalálták a rák ellenszerét, ezért letettem róla. Aztán egy ideig boxolni, vagy birkózni akartam, de sose jött össze semmi. Aztán jött a katonaság, ami erősen esélyes volt, mert nem olyan bonyolult, és "a testi adottságaim is megfelelőek." Szóval ez maradt. De szórakoztató. 

 - Képzelem- forgatta a szemét.

 - Tènyleg jó... Csak fáraszt. 

 - Ez megérthető. Van olyan munka, ami nem fáraszt?- tette fel a költői kérdést.

 - Nincsen- látta be a fiú.- De van olyan, ami minimálisan fáraszt, és van olyan, amitől halálosan fáradtnak érzed magad. Azt hiszem, a katonaság sokkal inkább az utóbbiba tartozik. 

 - És a kutatás?

 - Az nem annyira fárasztó. De most itt hagylak, készülj holnapra. Szia- állt fel a fiú.
 - Szia- intett utána Blair, és egyedül ücsörgött tovább.